Az érkezés napja

Nos, a kaland elkezdődött… A gépem április 10-én, du. 5 órakor indult, és - bár a repüléshez már eléggé hozzászoktam - életemben először repültem ilyen messzire (azaz ilyen hosszú ideig). A Qatar Airways rendben van, a megboldogult Malév fáradt, sós vagy édes vacakjai után az általuk szervírozott légi kaja meglepően igényes volt (sült tilápia filé mustáros mártásban, párolt zöldbabbal és sárgarépával, görög saláta, és még zsömlét is adtak vajjal és sajtokkal, ha esetleg valaki úgy döntene, hogy vacsora helyett mégis inkább megreggelizne). Kicsit fura volt, hogy a vacsora előtt osztogatott frissítő kendőt miért egy csipesz segítségével nyomta a kezembe a légi kísérő, de rögvest rájöttem az okára, amint az ingerületek elérték kialvatlanságtól megfáradt agysejtjeimet, ugyanis a kendő tűzforró volt. Jó kis felfrissülés, mit mondjak… Gondolom, azzal a céllal rendszeresítették, hogy - ha már kezet mosni csak hosszú tömött sorok végigállása árán lett volna lehetséges a gépen - felperzseléses módszerrel semlegesítsük a kezünkön esetlegesen megtelepedett kórokozókat. De lehet, hogy én értelmeztem rosszul, és én nem használtam rendeltetésszerűen, mert a mellettem ülő arab hölgy, aki mellesleg tetőtől talpig fátyolba burkolózott, egyszer csak kihámozta a lábát, lehúzta a zokniját, és szépen megtörölgette a lábfejét is a kendőjével, különös tekintettel a lábujjközökre. Szóval úgy döntöttem, hogy ezek után nem firtatom tovább a kérdést, inkább a tilápiára koncentráltam.

Amint említettem, kissé kialvatlanul, viszont kellemesen lefáradtan sikerült nekivágnom az 5 órás útnak Dohába, ezért vacsi után úgy határoztam, hogy megpróbálok aludni egyet a hátralévő 3 órában. Ezt az elképzelésemet rögtön két fronton támadva fojtották kudarcba: egyfelől a kedves személyzet felülről, másfelől drága honfitársam hátulról. A felső fronton a légkondi hőmérsékletének drasztikus emelésével próbálták ellehetetleníteni alvásra irányuló törekvéseimet, hátulról pedig egy magyar utastársam ütemesen bökdöste mutatóujjával az ülésemet, pont a fejemnél. Ez utóbbit csak korlátozott ideig bírtam, aztán hangot adtam nemtetszésemnek, közölvén, hogy "kérlek, ne bökdösd az ülésemet", mire ő egy frappáns "miért, érzed?!" kérdéssel, és őszintén ostoba arckifejezéssel válaszolt. Aztán felvilágosítottam, hogy az ülésbe épített érintőképernyős, multimédiás szórakoztató központ másik oldalán épp az én buksi fejem helyezkedik el, és igen, a lövöldözős játékhoz elengedhetetlenül szükséges böködések által gerjesztett 5 centis kilengések az ülésben bizony közvetlen hatással vannak a közérzetemre. Na ebből már végre értett, mert utána csak kb. 15 perc múlva kezdte elölről az egészet, igaz ezúttal már egy sokkal kellemesebb ritmusú backgammont választott kettőnk szórakoztatására.

Tehát alvás nélkül, de sok olvasással telt el az 5 óra, bár az utolsó félórában már sikerült egy kicsit lemennem alfába, amíg a leszállásal járó zöttyenés vissza nem rángatott onnan. Egyébként ez a multimédiás cucc tök király, legközelebb majd én is nézek valami filmet, vagy bökdösöm az előttem ülő fejét (attól függően, hogy melyik lesz szórakoztatóbb).

A dohai reptér kb. akkora, mint Dunakeszi, kb. negyed órát buszoztam, majd még 10 percet mozgójárdáztam, mire a dubaji járat kapujához értem. Szerencsére itt nem kellett sokat várnom, de azt a kb. félórát is megédesítette egy fekete afrikai család 5 gyerekkel, akik szerintem valami varacskos disznóvágást imitálhattak, vagy éppen egy ősi, rituális emberáldozat bemutatását gyakorolták (sajnos a szöveget nem értettem), de az tény, hogy mind az öten visítottak és fel-alá rohangáltak, miközben félelmetesen vicsorogtak egymásra, valamint előadásukat méla közönnyel szemlélő utastársaikra. (A jelenet szürreális voltát csak fokozta, hogy ekkor éppen éjfél volt…) Ennek, és az előzményeknek hatására viszont mire a gépen a helyemre kerültem, már annyira készen voltam, hogy még a fenekem nem ért az üléshez, már aludtam. Közben azért félálomban betoltam egy marhahúsos wrap-et, amit az 1 órás útra szervíroztak a légi kísérők, majd egy újabb időzónát ugorva, helyi idő szerint hajnali 3-kor végre leszálltunk a végső uticélom, Dubaj repülőterén.

Itt begyógyult szemmel, a kisváros méretű repülőtéren meg kellett keresnem az átmeneti vízumomat, amit egy ügyintéző valahol letétbe helyezett számomra, hogy be tudjak lépni az országba. Ennek a jelentősége pont akkora, mint ahogy hangzik, ha valamilyen okból ez a papír nem állt volna rendelkezésre, akkor a következő géppel már küldtek is volna haza (persze miután kifizettem a bírságot és a repjegyet visszafelé). De az álmosságtól szédelegve valahogy nem volt kedvem ezen aggódni, ezért aztán kb. 5 percen belül, egyetlen kérdés árán meg is találtam a vízumomat. Így aztán már csak egy retina scan és egy útlevél ellenőrzés állt előttem, de az azért kicsit mellbe vágott, hogy mindkettőnél egy-egy órát kell sorba állnom hangosan böfögő, és az orrukat túró indiaiakkal, tolakodó fekákkal, valamint lefüggönyözött/lepedőbe bugyolált muszlim nőkkel/férfiakkal igen szorosan körülvéve, mintha ezen a világon én lennék az egyedüli fehér ember. De végül, 5 óra után valamivel kiszabadultam, és még a bőröndömet is megtaláltam, ami két, már rég leállított futószalag között hánykolódott néhány másik sorstársam pakkjával egyetemben. Végre teljes menetfelszerelésben kiléptem a repülőtér épületéből a 27 fokos hajnali klímába (ez kb. 27-tel volt magasabb az otthoninál, ha tényleg beváltotta a fagy az ígéretét), majd beszálltam az előttem sorakozó, rengeteg egyforma taxi egyikébe. A kedves indiai sofőr kapásból vágta a Hotel Tamani hollétét annak ellenére, hogy a helyiek szerint a taxisok nem nagyon tudnak lépést tartani a gombamód szaporodó felhőkarcolókkal. Érdekes, hogy itt csak a néhány főbb útnak (értsd: min. 2×8 sáv) van nevük, egyébként csak kerületeknek és épületeknek adtak nevet. Fél óra taxizás után, amit végig 120 km/órás sebességgel abszolváltunk egy ilyen 50 m széles sikátorban, megérkeztem a szállodába, és fizettem az útért 90 dirhamot, ami kb. 5400 magyar forintnak felel meg, vagyis kb. az otthoni reptéri taxi árak színvonalát alulról súrolja (0,5 óra × 120 km/h = ~60 km; 5400 Ft / 60 km = 90 Ft/km).

A hotelben még kb. 20 percet zsibbasztott a recepciós azzal, hogy a foglalás 23 napra volt, de a hitelkártya előterhelés csak 15 napra történt meg, és ez így nem jó, és egyébként is, adjak letétet a mini bárhoz, mert majd biztos fel fogom zabálni az összes csipszet és minden egyebet amit találok, majd fizetés nélkül távozom. Na jó, igazából ez már csak az én fantáziámban él ilyen markánsan, mert már konkrétan ölni tudtam volna egy ágyért, és egyébként így utólag magamnak is gyanús lettem volna, mert a szemem úgy nézett ki, hogy egy kemény drogos, bagzó macska is bátran megirigyelhette volna, valamint a londinert majdnem felrúgtam, mikor ki akarta tépni a kezemből a tökig fóliába bugyolált bőröndömet. Tulajdonképpen mázlim van, hogy nem a kábítószer osztag kísért a cellámba, hanem végül a korábban említett, inzultált londiner vezetett fel a 21. emeleti szobámba. Vagyis inkább nevezném lakosztálynak, sőt, szerintem Bp-en vagy akár Párizsban az elnöki/királyi lakosztályok sem rendelkeznek ilyen roppant méretekkel. Mikor a magasság okozta légnyomás különbségtől süketen beléptem az ajtón, először azt hittem, hogy egy újabb folyosóra léptünk be, ahonnan szépen sorban nyílnak a szobák. Ez így is van, azzal a különbséggel, hogy a szobák mind az enyémek… Van közöttük két háló összesen 3 ággyal (egy 200×200-as francia az egyik hálóban, és 2 db 140×200-as a másikban), egy hatalmas konyha (hűtővel, 5 lapos főzőlappal, sütővel, mikróval, mosogató- és mosógéppel), egy kb. 35 nm-es nappali-étkező egy sarokgarnitúrával meg egy 8 személyes étkezőasztallal, vasaló szoba (vagy ilyesmi), és 4 db (!!!) fürdő WC-vel. Ja, meg egy csomó beépített gardrób szekrény, szobánként külön szabályozható légkondi, 3 db nagyképernyős LCD TV, házimozi, meg még mittoménmiminden, összesen kb. 100 nm-en. Szóval tényleg full extra, de ez már az a kategória, ami sokkal inkább nyomasztó, mintsem bármilyen szinten kényelmes (az itteniek szerint egyébként ez itt teljesen normális). Úgyhogy reggel 6-hoz közeledve, kisebb megszakításokkal 24 óra ébrenlét után, a szoba mérete okozta sokktól támolyogva még párszor körbejártam az egészet, majd bevettem magam a leghátsó, franciaágyas hálóba, és szó szerint álomba zuhantam (mint amikor a kutya 3-szor körbejár a saját tengelye körül, mielőtt lefeküdne a helyére aludni)…