Lost

A mai nap nagyon vicces volt. Elhatároztuk, hogy elmegyünk quadozni. És így is lett, a délelőtti pihi után valamikor fél 1 körül jöttek értem A és B a bérelt Civic-kel (mivel A Porschéját még mindig javítják), és kb. 1 órás autókázás után az Ománi határ közelében, a sivatag kellős közepén megtaláltuk a quad kölcsönzőt. Próbáltunk valami csoportos kedvezményt kialkudni a hindi illetékes elvtárstól, de hárman nem bizonyultunk elegendő létszámú csoportnak. Ráadásul még saját beduint sem kaptunk idegenvezetőnek, aki mutatja az utat a homokdűnék között. De nem baj - mondtuk -, mert mi ügyesek vagyunk, megoldjuk egyedül is. Magabiztos macsókként útnak indultunk egész addig, míg a kijárattól 20 méterre A. elásta a quad-ját tengelyig. De jó volt, mert 2 mp alatt odajött a hindi, és rutinból kivezette a homokból a szerkezetet. Gondoltuk, hogy most már jó lesz, mert már tudjuk, hogy mit NEM szabad csinálni annak érdekében, hogy ne akadjunk el (a lényeg, hogy húzni kell a gázt, mint a vadállat). Útnak indultunk hát hármasban, csapattunk egymás után a sivatag végtelen homoktengerében, és rettenetesen élveztük a szabadságot, a tesztoszteron szédáradt a testünkben, szóval  megvolt az ízirájder életérzés...

Aztán kisvártatva A. ismét elásta a gépet. Na, hát itt már nem volt hindi, csak mi, a homok, meg néhány kóbor teve, akik többszöri felszólításra sem voltak hajlandóak segíteni. Na ekkor A. és B. elkezdte húzni-vonni, emelni, húzatni előre, hátra, de csak még mélyebbre ásta magát a bestia. Aztán előjött belőlünk a McGyver, és mit ad Isten, találtam a dűnék között egy eldobott imaszőnyeg darabot. (Hű, ez így leírva tényleg szürreális kicsit.) De mivel fogalmunk sem volt, hogy merre van mekka, így magunk helyett inkább a kerék elé terítettük, hogy majd azon kimászik a gépsárkány. Ez egészen meglepő módon sikerült is, és a sikertől megittasodva, saját géniuszunkat ünnepelve istencsászárkodtunk tovább immáron négyen: A., B., én és az imaszőnyeg, amit gondosan A. lába alá hajtogattunk, szükség esetére. Csapattunk, driftelgettünk százezerrel, aztán...

A. ismét megfeneklett. Tökig, tengelyig. De sebaj, a rutinos B. már sietett is a segítségére, de a nagy sietségben egy farolós megfordulásnál ő is prérikutyát meghazudtoló fürgeséggel kaparta be magát a finom szilícium-oxidba úgy, hogy a motor is lefulladt. Király... Visszamentem értük, hogy előadjuk a jól begyakorolt imaszőnyeges mutatványt. Kiás, alárak, beigazít, gázt ad, nem ennyit, túl sok, elástadbazmeg. Miután az imaszőnyegtől könnyes búcsút vettünk (mivel A. leásta Venezueláig), kezdtem ideges lenni, mert kissé aggasztott, hogy ezúttal még egy nyamvadt teve sem volt a láthatáron segítség gyanánt. Mondtam is nekik hogy "szétvet az ideg, vigyázzatok", majd odaálltam A. szekere mögé, és nemes egyszerűséggel, egy feketelacis mozdulattal kiemeltem a hátsó tengelyt a homokból. A. ráhúzta a gázt, majd egy rövid levegőben pörgés után eldobtam a rohadékot, az meg telehányva megmentőjét homokkal megugrott egy métert, A. alig bírta elkapni. Örültünk, csapattunk tovább, útközben A. még háromszor előadta a prérikutyás performanszát, de a rutin már megvolt, mindannyiszor kiemeltem, ő meg cserébe minden alkalommal elhelyezett néhány kiló homokat a cipőmben, a nadrágom zsebeiben, illetve a 35 fokos hőmérsékleten gyakorolt erőemelésben megizzadt bőrömön.

Miközben örömködtem, és savaztam a többieket, hogy én még egyszer sem akadtam el, az egyik ugratás után sikerült elkapnom valami gumiszövet-szerűséget, amit a vasparipám egy pillanat alatt magába szippantott, és a láncvezető boxban próbálta kétségbeesetten péppé darálni. Sajnos ezen próbálkozása kudarcba fulladt, és rettenetes kattogás, kerregés, hörgés és kutykorékolás után, erejét vesztve lehelte ki a lelkét szegény pára, majd soha többé nem mozdult. Persze haláltusája közben próbáltunk segíteni rajta ráolvasással, simogatással, vehemens rugdosással káromkodással fűszerezve, imával (az a k..a imaszőnyeg milyen jól jött volna most), de mindez teljesen hasztalannak bizonyult, kedves kis quadom végérvényesen eltávozott az örök homokdűnékre.

Na, hát most mitévők legyünk, merült fel a kérdés. Miután elolvastuk a quadok hátuljára ragasztott "NEVER  ride as a second passenger because it can lead to serious injury or DEATH"* feliratú matricát, beláttuk, hogy ha hárman akarunk kijutni a sivatagból 2 db quad-on, akkor valamelyiket ketten kell, hogy megüljük, különben nem jön ki az egyenlet. Ezzel persze az is eldőlt, hogy visszafelé indulunk, hiszen már több, mint félórája elindultunk. Felpattantam hát B. mögé, mert kettőjük közül ő vesztett a prérikutya versenyben 5-1 arányban, így biztonságosabbnak láttam, ha vele megyek vissza. Elindultunk, de A. csak nem jön... Na jó, visszamentünk érte, hogy még hatodszor is kihúzzuk a homokból, de csalatkoznunk kellett, mert ezúttal a láncot vetette le magáról a motoros anyaszomorító, amit nem lehetett erőemeléssel orvosolni. Megállt az is, se előre, se hátra. Nabazz...

Mondanom sem kell, hogy 3-an nem férünk el egy ilyen szerkezeten. Most aztán elindult a tanakodás, hogy B. egyetlen épen maradt quadjával hogyan, s miként fogunk megmenekülni a sivatag fogságából. Sima ügy - jött a mentő ötlet - felhívjuk a kölcsönzőt, hogy iziben vágják magukat egy buggy-ba, és jöjjenek értünk. De legnagyobb sajnálatunkra mindhármunk telefonja csak a "nincs szolgáltatás", illetve a "no service" üzeneteket voltak képesek kisajtolni magukból, térerő az nem volt egy deka sem. Ekkor elkezdtük paráztatni egymást, hogy most aztán itt döglünk meg a sivatag közepén, fogalmunk sincs, hogy hol vagyunk, és még csak ki sem tudjuk post-olni a Facebook-ra. Mit mondjak, kicsit rámtört a szorongás, épp elkezdtem azon töprengeni, hogy hogyan fogok a bankkártyáim segítségével szúró-vágó eszközt faragni az iPhone-omból, hogy aztán egy teve hasát felvágva, a belei között találjak menedéket az sivatagi éjszaka csontig hatoló hidege elől.(Mentségemre legyen mondva, hogy ezt még gyerekkoromban láttam a Tuareg bosszúja című filmben.) Szomjazni is kezdtem, és már lelkileg felkészültem, hogy a kibelezett teve lecsapolt vérén éldegélve kell hetekig kihúznom, amíg egy helikopteres mentőalakulat rám talál. Révedezésemből B. rángatott vissza a kicsit kevésbé kegyetlen valóságba (persze előtte felmértem, hogy melyikőjüket érdemesebb majd először feláldozni a túlélés érdekében), és kimondta a szörnyű verdictet, hogy bizony valakinek itt kell maradnia, amíg a másik kettő segítséget hoz a járóképes négykerekűn. Hosszas tanakodás után úgy döntöttünk, hogy A. marad, mivel B. nála kicsit jobban vezet, és csak én bírom el a quad seggét elakadás esetén. Megbeszéltük, hogy kb. merre kell mennünk, és felfegyverkeztünk az iPhone-ból kinyert GPS koordinátákkal. Így aztán A.-t letámasztottuk az egy darab árva olajfa árnyékába, és erősen homoerotikus testhelyzetben B.-vel elporzottunk a bázisunk vélelmezett irányába. Kb. 20 perc egyenletes és dinamikus csapatás után, intuíciónkat (és a kitaposott utat) követve, kicserepesedett szájjal és hámló bőrrel (na jó, nem), örömujjongások közepette megérkeztünk a bázisállomásra, ahol előadtuk elakadásunk sztoriját. Én buggy-ba vágtam magam két helyi beduinnal, és odavezettem őket a szerencsétlenül járt A. lelőhelyére. Addigra ő már egészen összebarátkozott néhány kecskével, de azért örült, hogy mégsem ma lesz a halálunk napja. A beduinok meghümmögték a roncsokat, majd látván, hogy nem a levegőbe beszéltünk, A. gépét, amelyik a lánc függetlenítése után gurulni legalább tudott, utána kötötték a buggy-nak, és az egyik beduin vezetésével visszavontattuk a bázisra. B. már várt minket, és bár én tettem egy kísérletet a pénzünk visszaszerzésére mondván, hogy tré járművekkel szúrták ki a szemünket, ők jobbnak látták, ha gyorsan lelépünk, mielőtt ránk  verik még a halott quad-ok utáni kártérítést is.

Szóval ismét kocsiba vágtuk magunkat összesen több kilónyi homokkal együtt, és elindultunk, hogy aztán egy libanoni étteremben a Burj al Arab lábánál betegre zabáljuk magunkat grillezett birkával, miután egy korsó mentás limonádét legurítottunk.

Még ezután visszavittük a bérautót, majd eltaxiztunk a Mall of the Emirates-be, ahol A. átvette az újonnan vásárolt autóját (amíg a Porsche elkészül, ugye), mi meg addig B.-vel bekávéztunk, illetve átböngésztünk egy játékboltot a gyerekeimnek szánt szuvenír után kutatva, majd A.-ra nem várva tovább visszavitettük magunkat Marinába.

(* Soha ne utazzon második utasként, mert komoly sérüléshez, illetve halálhoz vezethet)

Egyelőre ennyi, és akkor a mai kalandról néhány kép:

Ízirájder öcsém!

Itt még királyság volt, meg tevékkel bandázás (B.)

Stratégiai megbeszélés A.-val

Na, itt már erősen homokozunk, imaszőnyeggel

 

Teljes kétségbeesés, elveszve, lerobbant quadokkal