Már lassan 3 napja, hogy újra Dubajozom, úgyhogy eljött az ideje egy újabb bejegyzésnek, és hát nagy a nyomás is rajtam...
Kezdem is rögtön azzal, hogy arra a megállapításra jutottam, miszerint mindenütt jó, de legjobb otthon. (Kicsit olyan érzésem van, mintha ezt már elsütötte volna valaki korábban...) Szóval minden ellenkező információval ellentétben otthon rendkívül jó, és sosem jutna eszembe Dubajba költözni életvitel-szerűen. Jó, persze a családom és a barátaim közelsége sokat lendít a jó közérzetemen, de szerintem ha pereputtyostul lennék itt, akkor legfeljebb nem egyedül vágyakoznék vissza, hanem a pereputty számosságától függő létszámban tennénk ezt, csoportosan. Azt nem mondom, hogy igazán vidám hangulatban vágtam neki az útnak, mivel a kicsi fiaim – ezúttal már ismervén a kéthetes távollétem valódi jelentését – elég nehezen viselték az elválást. Először még kicsit ködös volt nekik, hogy mennyi is az a két hét, de most már voltak tapasztalataik... Milán sírt nagyon (Ahapuhucihííííí ne menj eeeeeeel!), Zsombika meg öntötte bele a lelket. Szóval a szívem szakadt meg, dehát ilyen ez a c'est la vie, az élet kemény, ha menni kell, akkor menni kell. (És még folytathatnám egy rakás közhellyel, de a lényeg, hogy nagyon nem akaródzott visszajönnöm.)
A repülőút elég eseménytelenül telt, bár a transzfer kissé zaklatott volt ismét, mert késett a gép Budapestről, és mire kiszállítottak bennünket Isztambulban, addigra már kétségbeesve keresték a Dubajba tartó utasokat. Izgatott kis egyenruhások kartonpapírokra írt "Passengers to Dubai" feliratokkal igyekeztek minket mielőbb a megfelelő kapuhoz terelgetni, paráztatós "hurry-hurry" csatakiáltások kíséretében, minek hatására én és a többi érintett egyre feszítettebb tempóban közelítettünk a 125-ös számú kapuhoz, erős csordaszellemről tanúbizonyságot téve, hogy ott aztán újabb fél órát várjuk a beszállásra... Ugyanis az a gép is késett. De mindegy, legalább elmacskásodott lábainkat kicsit megtornáztattuk az újabb 5 órás ülve alvás előtt. (Persze elképzelhető, hogy a nagymamáját tolószékben toló, kisgyermekét illetve kis bőröndjét felváltva cipelő és vonszoló hölgy nem érezte magáénak maradéktalanul a reptéri futóverseny iránt érzett sportos lelkesedésemet.) A Turkish Airways TR762-es járatán végre meghallgattatott az imám, és a nem volt multimédia központ a székekbe applikálva. Tekintve, hogy okafogyottá vált a fejem baszkurálása hátulról (pedig ránézésre pont egy jó képességű FPS bajnok ült mögöttem), a repülőűt egész békésen telt, és még aludni is tudtam valamennyit. Sajnos nem túl sokat, mert a farokcsontom (ez ugyebár – ellentétben azzal, amit a neve sugallhat némelyeknek – hátul van, a gerincem végénél) annyira elzsibbadt kb. 1 óra ülve alvás után, hogy legszívesebben belefeküdtem volna a mellettem ülő ölébe attól függetlenül, hogy nem különösebben vonzódtam hozzá. Na és persze az sem segített sokat, hogy körülöttem kb. 6 fő 3 éven aluli utas helyezkedett el, akik a kisebb turbulenciáknál bekövetkezett magasság változásokat dolby surround-ban sugárzott fejhangon visítással kommentálták. Szegénykéknek nem lehet könnyű olyan mini méretű fülszerkezettel, mikor nekem is fújkálnom kellett szorgalmasan, hogy kiegyenlítsem a nyomást a fejemben.
Most egyébként a Media One hotel szabadtéri lounge-ában üldögélek közvetlenül a medence mellett, lágy muzsika, és a kb. 32 fokos hőmérsékletet enyhítő nyári szellő közepette. 5 perc múlva éjfél, és már senki sincs itt rajtam kívül, úgyhogy most egyelőre itt befejezem, majd holnap még írok.
Pár kép innen a medencéről és környékéről:
Kezdem is rögtön azzal, hogy arra a megállapításra jutottam, miszerint mindenütt jó, de legjobb otthon. (Kicsit olyan érzésem van, mintha ezt már elsütötte volna valaki korábban...) Szóval minden ellenkező információval ellentétben otthon rendkívül jó, és sosem jutna eszembe Dubajba költözni életvitel-szerűen. Jó, persze a családom és a barátaim közelsége sokat lendít a jó közérzetemen, de szerintem ha pereputtyostul lennék itt, akkor legfeljebb nem egyedül vágyakoznék vissza, hanem a pereputty számosságától függő létszámban tennénk ezt, csoportosan. Azt nem mondom, hogy igazán vidám hangulatban vágtam neki az útnak, mivel a kicsi fiaim – ezúttal már ismervén a kéthetes távollétem valódi jelentését – elég nehezen viselték az elválást. Először még kicsit ködös volt nekik, hogy mennyi is az a két hét, de most már voltak tapasztalataik... Milán sírt nagyon (Ahapuhucihííííí ne menj eeeeeeel!), Zsombika meg öntötte bele a lelket. Szóval a szívem szakadt meg, dehát ilyen ez a c'est la vie, az élet kemény, ha menni kell, akkor menni kell. (És még folytathatnám egy rakás közhellyel, de a lényeg, hogy nagyon nem akaródzott visszajönnöm.)
A repülőút elég eseménytelenül telt, bár a transzfer kissé zaklatott volt ismét, mert késett a gép Budapestről, és mire kiszállítottak bennünket Isztambulban, addigra már kétségbeesve keresték a Dubajba tartó utasokat. Izgatott kis egyenruhások kartonpapírokra írt "Passengers to Dubai" feliratokkal igyekeztek minket mielőbb a megfelelő kapuhoz terelgetni, paráztatós "hurry-hurry" csatakiáltások kíséretében, minek hatására én és a többi érintett egyre feszítettebb tempóban közelítettünk a 125-ös számú kapuhoz, erős csordaszellemről tanúbizonyságot téve, hogy ott aztán újabb fél órát várjuk a beszállásra... Ugyanis az a gép is késett. De mindegy, legalább elmacskásodott lábainkat kicsit megtornáztattuk az újabb 5 órás ülve alvás előtt. (Persze elképzelhető, hogy a nagymamáját tolószékben toló, kisgyermekét illetve kis bőröndjét felváltva cipelő és vonszoló hölgy nem érezte magáénak maradéktalanul a reptéri futóverseny iránt érzett sportos lelkesedésemet.) A Turkish Airways TR762-es járatán végre meghallgattatott az imám, és a nem volt multimédia központ a székekbe applikálva. Tekintve, hogy okafogyottá vált a fejem baszkurálása hátulról (pedig ránézésre pont egy jó képességű FPS bajnok ült mögöttem), a repülőűt egész békésen telt, és még aludni is tudtam valamennyit. Sajnos nem túl sokat, mert a farokcsontom (ez ugyebár – ellentétben azzal, amit a neve sugallhat némelyeknek – hátul van, a gerincem végénél) annyira elzsibbadt kb. 1 óra ülve alvás után, hogy legszívesebben belefeküdtem volna a mellettem ülő ölébe attól függetlenül, hogy nem különösebben vonzódtam hozzá. Na és persze az sem segített sokat, hogy körülöttem kb. 6 fő 3 éven aluli utas helyezkedett el, akik a kisebb turbulenciáknál bekövetkezett magasság változásokat dolby surround-ban sugárzott fejhangon visítással kommentálták. Szegénykéknek nem lehet könnyű olyan mini méretű fülszerkezettel, mikor nekem is fújkálnom kellett szorgalmasan, hogy kiegyenlítsem a nyomást a fejemben.
Most egyébként a Media One hotel szabadtéri lounge-ában üldögélek közvetlenül a medence mellett, lágy muzsika, és a kb. 32 fokos hőmérsékletet enyhítő nyári szellő közepette. 5 perc múlva éjfél, és már senki sincs itt rajtam kívül, úgyhogy most egyelőre itt befejezem, majd holnap még írok.
Pár kép innen a medencéről és környékéről:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése