Apa kocsit hajt

Mielőtt rátérnék arra, hogy a bejegyzés címéül szolgáló örökbecsű klasszikus hogyan, s miként jutott eszembe itt a dubaji ősz kellős közepén, először is hadd magyarázzam meg röviden, hogy miért is nem írtam a blogomat majd' fél évig:

CSAK

(Erről rögtön az is eszembe jut, hogy Mórickától megkérdezik a jelmezbálon, hogy "Hát te minek öltöztél be?" mire Móricka: "CSAK".)

Na, hát ezért. Na jó, komolyra fordítva a szót, nem igazán volt ihletem, nem történt semmi izgalmas, itt nyáron nem lehet csinálni semmit, csak pénzt költeni, vagy punnyadni. Mivel előbbit nem akartam túlzásba vinni, maradt az utóbbi, az pedig blogba öntve kevéssé izgalmas.

De most! Végre! Alapjaiban változik meg az itteni életem, nincs többé kuncsorgás autóért, más autójába bekéredzkedés, az orrtúró pakker taxisofőröket sem kell munkába menet bámulnom, mert van saját kocsim! Ami persze papíron még nem az enyém, de én fizettem érte, én járok vele, tehát praktikusan a magaménak vallom. Na nem mintha egyébként nem lettem volna el remekül A kocsijával, már egészen a szívemhez nőtt, de amióta a másik autója - amit a Boxster szervizelése idejére vásárolt - végleg az örök aszfaltcsíkokra költözött, azaz mióta kipufogta utolsó lehelletét alattam, örök stresszben éltem, hogy nehogy a Porsche is nálam adja meg magát. Egyszer az IKEÁ-ban el is játszotta velem, hogy indítózás után egyet röffent, majd kihúnyt rajta minden világítás, felkeményedett a fékszervó, és még az ajtó sem csukódott már be rendesen. Le is vert a víz egyből, de szerencsére rövid nyomozás után rájöttem, hogy csak az akkusaru csúszott le, ezért borult teljes sötétségbe átmenetileg. Ezt szerencsére a jobb mutatóujjam másfél centis, lefelé irányuló, nyomó mozdulatával sikerült orvosolni, így a Porsche ismét egy karácsonyfa teljes pompájával ragyogott, és a boxermotor is kellemes dorombolással hálálta meg hősies mentőakciómat.

De egy percre hadd térjek vissza szegény megboldogult Roverhez, mert halálának körülményei elég rendhagyóra sikerültek. Az történt ugyanis, hogy véletlenül épp az IKEA felé haladtam (Jézus, már megint, ez tényleg beteges) decens 120-as tempóval, hogy megvegyem végre a hőn áhított ágyamat, közben pedig hallgattam a Virgin rádiót, benne asszem talán épp a "Call Me Maybe" szólt, mikor egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy már nem szól, és tök sötét a rádió. Gondoltam, ebben is kezd lecsúszni az akkusaru, és eddig biztosan az akksi rádióért felelős részéről csúszott le. (Remekül értek az autóvillamossághoz, ha még nem mondtam volna.) Nem estem pánikba, az ágy várt, úgyhogy csapattam tovább, ám röviddel ezután leállt a klíma is. Ezt már kissé nehezményeztem, hiszen azért a 46  fok az mégiscsak 46 fok, nem illik ezzel tréfálkozni! De mivel épp a Sheik Zayed-en robogtam a legbelső, 6. sávban, így az akkusaru-visszanyomás elég távoli lehetőségként derengett csak, arról nem is beszélve, hogy valahol a lelkem legmélyén sejtettem, hogy most valahol máshol kellene a hibát keresnem. Merengésemet a brit autók elektromos berendezéseinek működési elvéről egy heves integetés törte meg, valami veszettül integetett a szemem előtt. Néhány másodpercig eltartott, mire rájöttem, hogy a perifériás látóteremben a fordulatszámmérő mutatója kapálózik hevesen, amint épp megpróbálja egyszerre a 2-es és 9-es számokat megmutatni nekem, miközben az automata váltó visszajelzője egy "E" betű ütemes villogtatásával asszisztált neki. Sajnos az autó ezen fura metakommunikációját azóta sem sikerült maradéktalanul megfejtenem (bár érzésem szerint az "E" betű "error"-t jelenthetett roverül), de azt mindenképpen éreztem, hogy valami bűzlik. A szó szoros, és átvitt értelmében is. Felismerésem elhatározást, majd cselekedetet szült, úgyhogy tök kussban, én izzadva, ő villogva és kalimpálva behajtottunk az épp szembe jövő Dubai Mall lakótelep méretű parkolóházába, ahol az utolsó fekvőrendőrt még éppen le tudta küzdeni szegény pára, de a leállítás után soha többé nem indult újra. Mit tehettem, felhívtam A-t, hogy lepukkant a verda, majd elmentem taxival ágyat nézni. Persze előtte gondosan lefényképeztem a parkoló számát, hogy később oda tudjam vezetni a gyászoló tulajt, a parkoló roppant méreteire, és az aranyhalakat megszégyenítő memóriám korlátaira való tekintettel. De mikor két nap múlva visszatértünk A-val a kocsi porhüvelyéért, legnagyobb megdöbbenésemre hűlt helyét sem találtuk. Arra gondoltam, hogy vagy összeszedte magát és mégis utánam jött az IKEÁ-ba, vagy tényleg annyira hülye vagyok, hogy beállok egy helyre, majd lefényképezek egy tök másikat. Toporogtunk ott már vagy egy negyed órája a fejünket vakargatva, mikor kifigyeltem, hogy a fotón szereplő parkoló szekció nem egészen úgy néz ki, mint amit most látunk a szemünkkel. Jobban megnézve a falat kiderült, hogy az fából van (bár ugyanúgy tele volt reklám poszterekkel)... Kicsit kifeszegettük, belestünk mögé, ahol persze mondanom sem kell, hogy szegény halott Rover árválkodott egyedül egy elkerített, felújítás alatt álló részén a parkolónak. Csóri nem elég hogy megpusztul, még karanténba is teszik. Kerítettünk egy biztonsági őrt, aki közölte, hogy azonnal vigyük onnan a kocsinkat, mert irgum-burgum. Mondtam neki, hogy vigye el ő, ha tudja, de erre csak bután nézett. Végül másnap A visszament érte egy autószerelővel, aki megvette alkatrésznek, és el is szállíttatta, végül így múlt el tehát a Rover dicsősége. Meg is fogadtam, hogy véletlenül sem veszek brit-német koprodukcióban elkövetett autót. Aztán...

"Apa kocsit hajt. Figyelmessen, tapasztaltan, türelmessen." Zseniális... :)

(folyt. köv.)